Ki vagyok én, hogy műfordítással foglalkozzak? Egy idegen nyelvet sem beszélek anyanyelvi szinten (sokak szerint még a magyart sem). Márpedig a gördülékeny fordításhoz ez elengedhetetlen. Volt... eddig. Ma viszont, fordítómotorok egész arzenálja áll bevetésre készen az interneten. Igaz, hogy a végtermékük gyakran megmosolyogtató sőt, félresiklott mondatborzadvány, na, de hát erre vagyok én, aki kibogozza a szövegfolyamból, mire is gondolhatott eredetileg a szerző. Megtetszett ez a kihívás, és addig győzködtem magam, hogy menni fog, mígnem belevágtam a munkába.
Azt hiszem, túl nagy fába vágtam a fejszét, amikor Martin Allerdale Grainger kanadai író Woodsmen of the West regényét választottam ki, aminek A vadnyugat favágói címet adtam. Az Amazonon olvastam egy fülszöveget, amiből azt szűrtem le, hogy egy szerelmi történet lesz, ami egyébként realisztikusan ábrázolja a valódi nyugatot. Na, mondom, ez tök jó! Szórakoztató és tanulságos egyszerre, ráadásul megfelel annak a kritériumnak, hogy a szerző már több mint hetven éve eltávozott, így az örökösök nem tarthatják a markukat jogdíjért. Mi több, ingyen letölthető volt egy kanadai könyvtár honlapjáról, így néhány kattintás után hozzájutottam egy szerkeszthető PDF fájlhoz.
Hogy szerelmi szál nem lesz a regényben, az nagyjából a közepénél tudatosodott bennem, de a nagyobbik gondot a másfél évszázaddal ezelőtti angol szavak, kifejezések és helyesírás okozták. Rájöttem, hogy nem sunnyoghatom meg az eredeti szöveg végigolvasását, mert gyorsabban haladok, mintha csak a fordítógépek végtermékére hagyatkozom. Az ismeretlen szavakat egy idő után nem is hagyományos szótárba írtam be, mert a régies, vagy kihalt szavak legtöbbje nincs is benne, hanem online értelmező szótárakat hívtam segítségül. A tulajdonnevekre pedig próbáltam rákeresni a neten, de a huszadik század elején híresnek tartott emberek mára a feledés homályába merültek, a földrajzi neveket pedig gyakran átkeresztelték.
Közel féléves kínszenvedés után eljutottam egy meglehetősen nyers változatig. Ha nem is szóról szóra, de mondatról mondatra lefordítottam mindent az eredeti műből, és már menetközben láttam, hogy ezzel még lesz dolgom jócskán. Merthogy a mai olvasók igényei eltérnek az ükapáik ízlésétől, nem beszélve arról, hogy az eredeti stílust kicsit sótlannak éreztem. És itt jön a nagy dilemma: mennyire nyúlhat bele a fordító az eredeti szövegbe? Mennyit vehet el belőle és mennyit tehet hozzá? Úgy döntöttem, mivel valószínű, hogy a feleségemen kívül csak magamnak fordítottam le a könyvet (neki meg kötelező olvasmány volt, mert valakinek lektorálni is kell), kicsit nagyobb szabadságot engedélyezek magamnak. A történetbe persze nem nyúltam bele, de jócskán húztam a leíró részekből, főleg, amikor ismétli magát a szerző. Kihagytam néhány személynevet is, mert Grainger szinte minden egyes szereplőt név szerint említ, még az olyanokat is, akik csak egyszer, említésszinten kerültek az elbeszélésbe. Hozzá nemigen tettem, hacsak a saját stílusomból adódó szóhasználatot nem említem. Ebből aztán volt is vitánk az én drága házi lektorommal, aki annak az iskolának a híve, hogy ne használjunk mai szlenget egy 1908-ban íródott párbeszédben még akkor sem, ha iskolázatlan favágók társalgásában hangzik el. Elfogadtam az érvelését, és olyan szavakra cseréltem ki a vitatott kifejezéseket, amik gyerekkoromban voltak használatosak (tehát úgy fél évszázada), mert az ma már régiesnek hat.
Az oldalam követőinek 50% kedvezménnyel.
