A 100 szóban Budapest pályázatra írt alkotások
Nem gondoltam, hogy egy haikuval sikerül, de a lényeg, hogy tetszett a zsűrinek.
Budán ér véget, egy szó
mint száz, lelépett.
Szmog
Tamás idegesen pillantott az órájára, el fog késni. Mióta kerékpársávot festettek fel a körútra, tíz perccel korábban kell indulnia munkahelyére. Egytől egyig gyűlölte ilyenkor a bicikliseket, akik – szerinte – csak a hollandokat majmolják. Mind idióta, aki ebben a ködös időben nyeregbe ül – hőbörgött, ahogy elhúztak mellette.
Pénteken aztán szmogriadót rendeltek el a városban. Mivel Tamás rendszáma páratlanra végződött, autóját mellőzni kényszerült. Semmi kedve nem volt a zsúfolt tömegközlekedéshez – még a végén összeszedek valami vírust – gondolta. Szomszédjától kölcsönkért kerékpárjával vágott neki a távnak.
– Marhák – nézett a dugóban araszoló autósokra – telenyomjátok füsttel a várost.
Platán
A Városligethez közel laktunk, így adta magát, hogy a kutyámat odavigyem futtatni délutánonként. Megfigyeltem, hogy Csülök mindig ugyanazt a sudár platánfát tünteti ki megtisztelő jelölésével, akármelyik ösvényen is kezdtük a sétát.
Évekkel később, már kutya nélkül bringáztam arra, amikor megismertem Katát, kinek vizslája éppen ugyanott jelölte ki territóriumát. A barátságból szerelem lett, a platán alatt csattant el első csókunk. Aztán Budára költöztünk, a ligetbe csak ritkán jutottunk el, egy-egy koncert kapcsán.
Tegnap unokámmal látogattunk el újra, aki ott akarta kipróbálni új kerékpárját. Mielőtt hazaindulunk, gondoltam, megmutatom neki az öreg platán, ahol megismertem a nagyit. Helyén ma tábla áll: ÉPÍTÉSI TERÜLET.
Metro
1970 tavaszán bevillamosoztunk a srácokkal a Blahára, hogy kipróbáljuk az újonnan átadott metrót. Talán egy tucatszor mentünk le és fel a mozgólépcsőn, mintha csak a Vidámparkban lennénk. Magát az utazást unalmasnak találtam, fáradt felnőttek újságukba temetkezve ültek libasorban a műbőr üléseken.
A minap unokámmal metrózni indultunk. A mozgólépcső ma már nem nagy szám, a vezető nélküli kocsi sokkal inkább vonzotta a lurkót. Beszálltunk hát a szerelvénybe, ahol mint zombik álltak a fiatalok, mindegyikük kezében telefon. Arcukat kékkel színezte a képernyő fénye.
Szerencsétlen flótások – gondoltam – miközben virtuális világba feledkeztek, elmegy mellettetek az élet.
– Papi, veszel nekem karácsonyra mobilt?
– Hát persze kincsem.
Dráma a ligetben
– Cincér! Hozzon nekem vacsorát!
– Ne hívjon így!
– De hát ez a szakmája.
– Én sem nevezem magát svábnak, pedig az a származása.
– Maga rasszista.
– Maga meg bunkó.
Egymásnak esett a két bogár, ily módon véve elégtételt, amikor a helyiség recsegve, ropogva összedőlt. A mennyezet helyén megjelenő sün tátott szája vetett véget a vitának.
