A tahó

 

– A pestiek beképzelt tahók – jelentette ki Somorjay ellentmondást nem tűrő stílusában, amivel minduntalan földbe döngöli vitapartnereit.
– Te csak tudod... – felelte Mikolics, de egy pillanatra sem emelte fel tekintetét a telefonjából, kitartóan pörgetve a híreket, amelyeknek mindig csak a címét olvasta el.
Dr. Somorjay Edét és Mikolics Lalit gimnáziumi éveik kötötték össze, na és a Tópart IC 847-es járata, amivel minden hétfő reggel elindultak szülővárosuk, Nagykanizsa vasútállomásáról fővárosi munkahelyük felé.
– Látom a kollégáimon az irodában. Mindegyiknek akkora az arca, hogy nem férne fel egy óriásplakátra – mosolyodott el saját poénjától, majd kinézett a vonat ablakán.
A balatonszemesi nyaralóházak között egy ponton látszott a tó víztükre, amikor a szerelvény lomhán kigurult az állomásról, de a hajnali párában csupán egy horgász görnyedt háta rajzolódott ki, ahogy székében bóbiskolt.
– Szerinted ki számít pestinek? Csak azért kérdezem, mert te már többet éltél Budapesten, mint Kanizsán – felelt a másik, nem túl nagy érdeklődéssel az arcán, mint aki csak beszélgetéssel próbálja elkerülni, hogy elaludjon.
– Nyilvánvalóan az, aki ott született. Én csak azért költöztem fel tizennyolc évesen, mert a Pannon Egyetemen nincs jogi kar.
– És utána?
– Te is tudod, hogy Kanizsán lehetetlen érvényesülni.
– Szerinted hányan élhetünk a fővárosban gyüttmentek? Vagy akinek a szülei költöztek a nagyvárosba egy jobb élet reményében?
– Oké, de mi nem vagyunk tahók, vagy te annak tartod magad?
– Az előítélet ott szunnyad mindannyiunkban, saját felelősségünk, hogy ne ébredjen fel.
– Hát ez nagyon szép volt Lalikám! Ezt a Facebookon olvastad? Ilyet én is tudok: az aforizma olyan, mint egy költői kép. Ha elég jól hangzik, az sem baj, hogy nincs értelme.
– Ezzel csak arra céloztam, hogy születési- vagy lakhely szerint skatulyázni csoportokat éppoly balgaság, mint bőrszín vagy orrhossz alapján.
– Negyven év élettapasztalat után nyugodtan állíthatom, hogy a tősgyökeres pestiben van egyfajta felsőbbrendűség. Még ha nem is mondja ki, látom a szemén, hogy lenéz, mert én Zalában születtem.
Mikolics zsebre vágta a mobilját, és a fülke ablakán át meredt az elsuhanó tájra. A szürkület már foszladozott, a vonalak és színek tompasága éles kontúrokká érett. Elgondolkozott rajta, őt vajon miért nem foglalkoztatja ez a kérdés, aztán hamar rájött, hogy ennek oka nyilván az, hogy három évig dolgozott Londonban. A Temze partjáról nézve, egyik magyar éppen olyan, mint a másik. Az óhaza tenyérnyi folttá zsugorodott, ahol nem látszik, ki a tahó a Duna mentén.
Székesfehérváron új utasok szálltak fel. Egy átellenben ülő fiú laptopot húzott elő táskájából, és rögvest püfölni kezdte a klaviatúrát. Füléből kiálló két kis fehér pálca jelezte, hogy zenét hallgat, vagy legalábbis ki szeretné zárni a külvilágot az életéből, amíg a monitorja bűvöletébe merül. Somorjay meglökte könyökével a barátját, majd fejével az új utastárs felé biccentett.
– A Fehérváriak is önteltek. Azt hiszik, mert ők egy órán belül a Keletiben vannak, már pestinek képzelhetik magukat – suttogta.
– Állítom, hogy neked távolság fóbiád van, amelynek origója Budapest, és ahogy távolodunk ettől a ponttól, az emberek egyre szerényebbek és jóravalóbbak.
– Hát, nagyjából... Kivéve a fóbiát, mert ez színtiszta realitás.
A Déli pályaudvar peronján aztán kezet fogtak, hogy ki-ki útjára induljon, amikor egy középkorú, bajuszos férfi lépett hozzájuk.
– Jó napot! Nem tudják, hogy honnan indul a vonat Kaposvárra?
– Uram, itt van maga mellett a tábla. Nem tud olvasni? – bökött Somorjay a monitorra, amin a vonatindulásokat jelezték, mire az ember sértődötten elfordult.
– Sötét somogyi, mit vársz tőlük? – suttogta Mikolicsnak néhány lépés után.

 

A novella a Litera irodalmi portál pályázatán a legjobb tíz közé került.