Önéletrajzi novelláskötet
Várható megjelenés: 2025
Kanaszta parti
Flóra tanácstalanul meredt a kezében tartott kártyalapokra. Vajon van-e két dáma apósánál, aki korábban már több ilyet is eldobott? Lehet, hogy csak cselnek szánta, most pedig azt várja, hogy beérjen az etetés, és felvehesse a vastagra hízott paklit, ami számtalan jokert is rejt. A tét óriási, akinek sikerül felvennie az eldobott kártyahalmot, nagy eséllyel megnyeri az egész partit. Tekintetét az asztal túloldalán ülő férjére emelte, mint aki előre bocsánatot szeretne kérni, a bedobott lapért, de Jóska világoskék szemeiből ezúttal semmit nem olvasott ki.
Nem úgy, mint 1956 augusztusában, azon a bizonyos dobogókői túrán, ahol először találkoztak. A fiatal srác, aki kezdetben minden nőnek csapta a szelet, hamar észrevette a főiskolás lányban azt, amit addig keresett. A vállig érő, hullámos, barna hajú Flóra értelmes tekintetével és visszafogott viselkedésével kitűnt a csacska lányok hadából. Hamar szóba elegyedett vele, és a nap végére egyértelművé vált, hogy ennek a beszélgetésnek lesz folytatása. Olyannyira, hogy egy szeptemberi tájékozódási versenytúrán már a lány kérte, arra az ellenőrző pontra osszák be, ahol Jóska is szolgálatot teljesít. Azon a napon menthetetlenül beleszeretett azokba a kék szemekbe.
Jóska felnézett a lapjai közül, és észrevette, hogy párja tekintete őt fürkészi. A máskor vidám smaragdzöld szemek most aggodalmat sugároztak. Homlokán vészjósló hullámredők jelentek meg. Csak nem fáj valamije? Látszott rajta, hogy megfeszült egy pillanatra, le kellett hunynia a szemét. Jóska aggódva figyelte, kérdőn nézett rá, Flóra azonban tudta, hogy ezt a partit meg kell nyernie, úgyhogy sápadtan, de határozottan jelezte, minden rendben. Persze, közrejátszhatott az a rengeteg vizsga is a Kertészeti Főiskolán, amire az utóbbi időkben készülnie kellett, de Flóra képes volt egy családi kártyapartit is véresen komolyan venni, ami a feszültségét okozhatta.
– Ne haragudj, de nem tudok mást eldobni – tett le Flóra félszegen egy káró dámát.
Apósa elmosolyodott tömött bajsza alatt és jelentőségteljesen menyére nézett, majd, mint aki beérte az ijesztgetés okozta hatással, új lapot húzott, és azzal a lendülettel el is dobta a treff hármast.
Flóra megnyugvást érzett, legalább egy kör idejéig mentesül a stressz alól. Körülnézett a kelenföldi lakás nappalijában, amit nyugodtan nevezhettek volna nagyobbik hálószobának, hiszen a helyiség nagy részét Ildi sógornőjének és férjének, Gyurinak kihajtható kanapéja foglalta el, a másik sarokban pedig ott állt nagymama vaskeretes ágya. A sötét novemberi estén csak egy halványan pislákoló utcai lámpa fénye és egy tehervonat monoton zakatolása szűrődött be az ablakon. Jól esett neki a háta mögött duruzsoló kályha melege. Jóskát figyelte, ahogy hasonló dilemmákkal küzd, mint ő egy perce. Eszébe jutott, mennyire jelentéktelen ez a kártyaparti az életében, ha arra gondol, mennyit aggódott ötvenhat októberében, mikor Jóskát elhurcolták az oroszok a repülőtéri munkahelyéről, és napokig nem tudta, él-e, hal-e. Amikor újra egymásra találtak, már leverték a forradalmat, amivel sokak álma egy szebb jövőről szertefoszlott. Flórát is foglalkoztatta a gondolat, hogy negyvennyolcban emigrált apja után menjen Kanadába, de Jóskát semmiképp nem akarta elhagyni. Hosszas őrlődés után, 1957. január 10-én elé állt tervével. Azt a napot soha nem fogja elfelejteni. A fiú figyelmesen végighallgatta, majd a következőt válaszolta: „Kislány, jól jegyezd meg ezt a napot, mert ez az eljegyzésünk napja!” Hallott már romantikusabb leánykérést is, de neki abban a pillanatban ez tűnt a világ legszebb mondatának.
– Jól vagyok, csak azt várom, hogy dobjál.
Sógora rövid hezitálás után egy treff nyolcast tett le a kezéből. Flórát melegség öntötte el. Tudta, hogy az érzést nem csupán a kezében tartott két nyolcas okozza, amivel képes felvenni a hőn áhított paklit, de nem szólt a többieknek, büszkén pakolta maga elé a kanaszta halmokat, és azt számolta, vajon elég lesz-e a győzelemhez. Jóskának viszont feltűnt a változás, és hogy párja mennyire feszeng a széken.
– Induljunk a klinikára! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon.
– Jó, csak előbb hadd fejezzem be, és azzal meglesz a hétezrünk – felelte kissé előre görnyedve.
– Hívjak mentőt? – kérdezte Gyuri, aki látta Flórán, hogy fájdalmai vannak.
– Nem szükséges, jól vagyok.
A győztes pár néhány perc múlva már a Bartók Béla úton várta, hogy a 49-es villamos mielőbb befusson a megállóba. Gyötrelmes húsz perc után, késő este érkeztek meg a Baross utcai kórház betegirányítójába, de szerencsére az ügyeletes orvos azonnal szárnyai alá vette Flórát.
– 1967. november 12, délelőtt tíz óra öt perc. A fiúgyermek súlya 4050 gramm – diktálta a szülészorvos jegyzőkönyvbe, miután elvágta a köldökzsinórt.
A nővérke lemosdatta a pufók csecsemőt, de a kórházi kisinget már nem tudta ráadni, mert annak ujja túl szűknek bizonyult az erőtől duzzadó karocskára.
– Gratulálok anyuka. Hogy fogják hívni a kisbabát?
– Tamás.
