Ő volt az első

 Vándor Tamás díjnyertes novellája 2020

 

A fizikaóra volt a kedvencem. Na, nem azért, mert érdekelt, hogy mi az egységnyi idő alatt elvégzett munka jele, vagy éppen Ohm törvénye, szó sincs róla. A kabinet miatt szerettem, amit a régimódi iskolapadok helyett már modern asztalokkal szereltek fel, ráadásul úgy, hogy a bútordarabokat négyszemélyes blokká alakították. Így esett, hogy padtársammá vált az osztály legszebb lánya, ami más termekben elképzelhetetlen lett volna, hiszen nyolcadikban semelyik lány nem ült magától egy fiú mellé.

Hazudnék, ha azt állítanám, bármire is emlékszem a tanár úr előadásából, azt viszont pontosan fel tudom idézni, hogy 1964 szeptemberének első fizikaóráján Kata drapp szoknyát viselt, világoskék blúzzal. Hosszú, barna haját középen választotta el, és két copfba fogva lógatta előre, kislányos melleire. Pisze orrán még ott virítottak a nyári napfénytől előbújó szeplők, amiket a tanév közben nem szoktam látni.

– Mi történt a fogaddal? – kérdeztem tőle, amikor megláttam, hogy az egyik metszőfogából letört egy kis darab.

– Egy alattomos meggymag tehet róla, ami megbújt nagymamám rétesében – felelete, miközben csak egy pillanatra nézett a szemembe, hogy aztán a maga előtt fekvő üres spirálfüzetet tanulmányozza szemérmesen.

Sajnos hetente csak két fizikaórát illesztettek a tantervbe, így mindössze kilencven perc állt rendelkezésemre, hogy elkápráztassam Katát vicces megjegyzéseimmel. Ha olykor sikerült mosolyt csalnom az arcára, a szívem boldogságban úszott.

Egy alkalommal mindkettőnket meghívtak ugyanabba a házibuliba. Tudtam, eljött az én napom. Kinyaltam magam, és még rózsát is vásároltam, úgy léptem be a lakásba. A házigazda anyukája nyitott ajtót, aki hangos örömujjongás közepette kivette kezemből a csokrot, és megdicsért, milyen figyelmes vagyok. Ezek után ciki lett volna visszakérnem a virágot, hogy azt valójában Katának szántam. A buli pocsékra sikeredett. A fiúk azon vitatkoztak, melyikük lemezét tegyék fel a korongra, végül a rock számok győztek. Nem csoda, ha egy lánynak sem volt kedve táncolni. Valaki bedobta, hogy üvegezhetnénk egyet. Akkor még nem tudtam, ez mit jelent, de Kata, aki a nővérétől hallotta, hogyan kell játszani ezt a palackpörgetős játékot, felvilágosított róla. Egyben közölte, hogy ha erről dönt a társaság, ő azonnal hazamegy. Végül csak előkerült egy kólásüveg, és a felajzott tinédzserek lelkesen forgatták meg abban a reményben, hogy a megforgatott palack szája a kiválasztottjuknál áll meg, akitől így csókot kérhetnek. Kata ígéretéhez híven elbúcsúzott, és már kilenckor lelépett. Felajánlottam, hogy elkísérem, de hallani sem akart róla.

Október közepén kínálkozott az első lehetőség, hogy suli után hazakísérjem. Egyik napsütötte délután a fiúkkal ott maradtunk focizni a suliudvaron, amikor megláttam, hogy egyedül lép ki az iskola kapuján, és indul a Gellért-hegy irányába. Úgy, ahogy voltam, faképnél hagytam a többieket, és tornagatyában vágtattam utána, hátamon a táskával. Sikerült elérnem őt a következő sarkon, és a futás hevében még a gátlásaimat is levetkőzve szólítottam meg.

– Szia, elkísérhetlek?

– Kösz, de ott lakom, abban a házban – mutatott a következő sarkon álló emeletes épület legfelső erkélyére.

– Igen, de ez a szakasz nagyon veszélyes, mi lenne, ha megkerülnénk a tömböt?

Elmosolyodott, és válasz helyett befordult a mellékutcába. Azt hiszem, akkor sikerült először hosszasan beszélgetnünk úgy, hogy nincs más osztálytárs a közelünkben. Lépteinket érezhetően visszafogtuk, így is meglehetősen gyorsan elértük a kapujukat. Szerettem volna az örökkévalóságig húzni a pillanatot, de a mogorva faajtó hangos csattanással záródott mögötte.

Éppen a farmeromat húztam fel egy közeli póznának támaszkodva, amikor a bejárat megint kitárult, és Kata vékony alakja jelent meg újra.

– Most meg kell írnom a házit, és kábé hatkor lehozom a kutyát sétálni – fordult felém, és mielőtt még válaszolhattam volna, ismét eltűnt.

Madarat lehetett fogatni velem. Futva tettem meg hazáig a másfél kilométeres utat, és a táskámat a sarokba dobva, azonnal a zuhany alá álltam, hogy frissen mosott hajjal jelenhessek meg a randevún. Merthogy ez mindenképp randinak számít – lelkesítettem magam – és még fogat is mostam, pedig napközben ilyen még sosem fordult elő velem.

Sötétedésig sétáltattuk szegény blökit a parkban. Már mindent dolgát elvégezve igyekezett volna visszatérni a megszokott vackába, de mi csak csevegtünk, csevegtünk, mintha azon az estén kellene mindent megbeszélnünk egymással.

A kapujukhoz érve hirtelen csend lett, mindkettőnk a másiktól várta az est lezárását, de egyikünknek sem volt tapasztalata az ilyesmiben. A filmekben persze oly könnyű minden, ott a főhős tétova lépést tesz szíve választottja felé, és magától értetődő a csók, de én még életemben nem csókolóztam. A szívem hevesen kalapált, igyekeztem összeszedni minden bátorságomat, de hiába. Úgy álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség, a csönd már-már kínos mélységekbe taszított, amikor Kata hozzám hajolt, és rózsaszín ajkát az arcomhoz nyomta. A puszi úgy csattant el, hogy még ma is azon tanakodom, vajon érintette-e a szám szélét?

 

***

 

A technikumban már nem szerettem annyira a fizikát. A sivár előadóteremben húzódó hosszanti asztalok, és a mellettük idétlenkedő kamasz fiúk még csak nyomokban sem emlékeztettek a régi tanteremre. Kata emléke is halványodott, már csak álmaimban jött elő olykor. A találkozókat egyre nehezebben tudtuk összeegyeztetni, majd egy idő után már nem bírtam felvenni a versenyt a gimnazista fiúk kitartó ostromával szemben.

Kétéves sorkatonai szolgálatomat töltöttem, amikor megtudtam, hogy Kata férjhez ment, és gyereket szült. Nem mondom, hogy padlóra küldött a hír, de titkon mindig reménykedtem, hogy egyszer még összefutnak útjaink.

Hamarosan én is megnősültem, és két évre rá apa lettem. A fiamat hatéves korában ugyanabba az általánosba írattuk be, ahova én is jártam. Ha korán értem a suli elé, mindig elsétáltam a Gellért-hegy lábánál álló bérházig, és reménykedve néztem fel a harmadik emeleti erkélyre, hátha egyszer megpillantom Katát, pedig tudtam, hogy már évek óta nem lakik a szüleinél.

Egy sötét decemberi délutánon szülői értekezletre kellett mennem. A találkozó után még néhány szót váltottam az osztályfőnökkel a folyosón. Éppen a fiam ellenőrzőjébe írt változatos bejegyzéseket elemeztük, amikor a tanárnő válla fölött átnézve ismerős arcot pillantottam meg. A folyosó végén, egy másik tanár köré csoportosult szülők gyűrűjében fedeztem fel Kata sudár alakját. Haját vállig érőre vágatta, ráadásul irhakabátjának széles szőrmegallérja takarta fél arcát, de így is biztos voltam benne, hogy ő az. Az osztályfőnök szavai elszálltak a fülem mellett, tekintetemet sem voltam képes visszairányítani rá, ezért hamar otthagyott. Földbegyökerezett lábbal álltam, és nem tudtam, mitévő legyek. Percek is eltelhettek, mire Kata felém fordult. A távolból is jól láttam rajta, ő sem akar hinni a szemének. Csapot-papot maga mögött hagyva, elindult felém. Mosolyogva közeledtünk egymáshoz, majd a folyosó közepén egymásba fonódtak karjaink. Úgy szorított magához, mintha sosem akarna elengedni. Amikor kibontakoztunk az ölelésből, egy könnycseppet törölt le a szeme sarkából.

– Mesélj, mit történt veled az elmúlt tíz évben? – kérdezte a kávéház egyik félreeső asztalánál, ahova beültünk a találkozás örömére.

– Tizenkettő – pontosítottam, és néhány mondatban összefoglaltam a lényeget.

Láttam, hogy az arcomat nézi, de mintha nem is érdekelné, amit mondok, csak a vonásaimat figyeli. A kislányos félénkség teljesen eltűnt a tekintetéből az évek során. Hosszan a szemembe nézett, mintha onnan akarna további információkat gyűjteni.

– És, te hogy vagy? – kérdeztem vissza – Hányadikba jár a fiad?

Terelni próbált, kérdéseimre kérdéssel válaszolt. Éreztem, hogy nincs minden rendben nála.

– Kata, valami baj van? Annyira megváltoztál.

– Ne haragudj, nincs semmi baj, csak tudod, ma volt a válóperes tárgyalásom, és ez kicsit megviselt.

– Sajnálom – nyögtem ki tehetetlenül, és tenyeremet az asztalon heverő karjára helyeztem, de azonnal el is engedtem.

Keserédes mosollyal emelte rám csillogó barna szemeit, miközben a visszahúzott kezem után kapott. Ahogy ujjaimon éreztem tapintását, felidéződtek bennem a moziban eltöltött egykori édes találkák. Tisztában voltam azonban, hogy otthon vár a családom, és kordában kell tartanom a romantikus énemet.

– Hazavihetlek? Kocsival jöttem – ajánlkoztam, miután az utolsó korty kapucsínót is megittuk.

– Nem szükséges, köszi. Amúgy is Óbudára költöztem.

– Az pont útba esik nekem. Na, gyere! – álltam fel az asztal mellől.

Elképesztően jó lett az alakja – állapítottam meg magamban – miközben felsegítettem a kabátját. Nőiesen kikerekedett idomai, és parfümének bársonyos illata igazi dámává változtatta az emlékeimben élő diáklányt.

Útközben már csak régi osztálytársakkal kapcsolatos információkat cseréltünk, és semleges témákról beszélgettünk, amikor intett, hogy melyik épület előtt álljak meg. Kipattantam az autóból, hogy kisegítsem, miközben sűrű pelyhekben hullt a hó, mintha csak egy hatásvadász forgatókönyv-író rendezte volna meg a jelenetet. A kapuhoz kísértem, és közhelyes búcsúzkodásba kezdtem. Kata nem válaszolt, egyszerűen csak odalépett, és egy puszit nyomott az arcomra. Ezúttal biztos voltam benne, hogy érintette a szám csücskét.

 

***

 

– Csak beírod az email címedet és egy jelszót, semmi más nem kell a regisztrációhoz.

– Utána mit kell csinálnom, ha ismerősöket akarok szerezni? – kérdeztem fiamat.

–  Figyelj apa! Az IWIW nem társkereső oldal. Arra való, hogy a már meglévő ismerőseiddel tudd tartani a kapcsolatot és lásd, hogy mi történt velük. Beírhatod, hogy melyik városban élsz, hol dolgozol vagy hova jártál iskolába.

A nejem elhagyott minket. Két éve már, hogy egy vírusfertőzés ragadta el tőlünk szinte pillanatok alatt. A fiam az egész napját az egyetemen tölti, utána a haverokkal lóg, ezért engem minden nap az üres lakás néma csendje fogad, amikor megérkezem a munkából. Egyetlen társam a számítógép-monitor, még nem vettem rá magam, hogy új párt keressek. Az, hogy ráadásul mindezt az interneten tegyem, egyenesen riasztott. Ez az új közösségi oldal viszont mindig is izgatta a fantáziámat, és most végre sikerült egy meghívót küldenie a fiamnak.

Németh Katalin pötyögtem be izgatottan az első nevet a keresőbe. Feldobott vagy ötven ilyen nevű nőt, ráadásul nincs is mindenkinél profilkép, ami igencsak megnehezítette a dolgomat. Egy óra elmélyült keresgélés után feladtam a harcot. Talán nincs is fent az oldalon – gondoltam magamban –, de aztán néhány hónappal később ismerősnek jelölt be egy Dorogi Katalin nevű hölgy. Fényképet nem csatolt a profiljához, mégis tudtam, hogy Ő az. Éreztem, ahogy emelkedik a pulzusom, miközben elkezdtem fogalmazni neki az üzenetemet.

– Az a Kata vagy, akire gondolok?

– Hát, azt én nem tudhatom. :)

– Az a Kata, akire négy évtizede állandóan gondolok?

– Meglehet. :)

– Nagyon örülök neked. Már próbáltalak megkeresni, de a Németh Kata névvel nem jártam sikerrel. Mi van veled?

– Minden OK. Újból férjhez mentem, és szültem még egy fiút. Balázs már tizennyolc éves.

Csalódottsággal átjárt boldogság érzése kerített hatalmába. Amikor először megpillantottam Kata nevét a weboldalon, a végzet erejét láttam benne. – A gondviselés pont akkor hozott össze minket újra, amikor a legnagyobb szükségem volt rá – reménykedtem. Most, hogy kiderült, szó sincs semmilyen sorsszerűségről, és feleslegesen tápláltam hiú reményeket néhány pillanatig, csak arra tudtam gondolni, milyen jó dolog az internet, mert most már soha nem fogom szem elől téveszteni Katát.

– Tulajdonképpen azért is kerestelek, mert osztálytalálkozót szervezek. Volna kedved eljönni?

– Persze. Mikor lesz?

A bisztró sarkában összetoltak néhány asztalt, ahol elfért az a tíz, rég nem látott osztálytárs, akit sikerült elérni. Pontosan érkeztem, mégis már csak egy szék maradt üresen. Az összes arcot rögtön beazonosítottam, pedig a legtöbbjükkel negyven éve találkoztam utoljára, amikor még gyerekek voltunk. Miután mindenkit köszöntöttem, leültem az asztalhoz, ahol éppen egy fotóalbumot böngésztek a lányok. Kata majdnem szemben ült velem, és a szemem sarkából láttam, hogy engem néz. Kitartott tenyerembe egy puszit nyomtam, majd fújtam felé egyet, ahogy azt annak idején is tettem, óra közben. Akkoriban rögtön körbenézett, nem látja-e valaki, most mosolyogva olyan mozdulatot tett, mint aki elkapja a felé repülő puszit, majd a szívéhez tette a kezét, miközben egy percre sem vette le a tekintetét rólam. Dús hajkoronája pont úgy festett, mint amikor utoljára összetalálkoztunk a szülői után, de szeme sarkában megjelentek a szarkalábak. Az apró ráncocskák viszont határozottan jól álltak neki. Szépsége változatlanul lenyűgözött, viszont arca komolyságot sugárzott, egy határozott nőt láttam benne, aki tudja, mit akar. Mondjuk, azzal én is tisztában voltam, hogy mit akarok, csak pillanatnyilag esélyem nem volt rá, hogy megkaphassam. Miután mindenki elmesélte, hogyan alakult az élete, megtudtam, hogy Kata boldog házasságban él, és szereti a munkáját.

Tíz órakor a hely bezárt, mindenki elindult hazafelé, de elhatároztuk, ezentúl gyakrabban fogunk találkozni. Kata a férjének telefonált, hogy jöhet érte, én pedig a slusszkulcsomat markolásztam a zsebemben.

– Megvárom veled, míg ideér, tudod, ez egy veszélyes környék – kacsintottam rá.

– Elég messziről jön, több lesz, mint fél óra – felelte.

– Mit szólnál hozzá, ha addig leülnénk a padunkra?

A park, ahol Kata régen a kutyáját sétáltatta, csak pár lépésre volt tőlünk. A pad, ahol annak idején annyit beszélgettünk, és ahol először fogtam meg a kezét, ugyanúgy állt ott, és mereven nézte a Feneketlen-tó sötét vízét. Az este hűvösre fordult, és Kata nem úgy öltözött, hogy a parkban fog időzni, ezért megborzongott vékony blúzában, mikor leültünk. Lekaptam a zakómat, a hátára terítettem, és úgy ültem vissza mellé, hogy közben gyengéden magamhoz húztam. Belém karolt, miközben combunk összeért, úgy ültünk ott hosszan, csöndben.

– Miért tűntél el folyton, Tomi?

– Magam sem tudom, de már nagyon bánom. Talán, ha lett volna akkoriban telefonunk.

Ridikülje után nyúlt, és egy halványkék névjegykártyát húzott elő.

– Tessék – nyújtotta át – mostantól nem hivatkozhatsz erre.

– Pszichológus? Ezt nem is mesélted – néztem fel rá meglepetten. – Összetört szíveket is gyógyítasz?

– Gyerekekkel foglalkozom, nálad ez úgy sem aktuális már – felelte kacagva.

A feltámadó őszi szél összekócolta Kata haját. Félrehúztam az arcába lógó rakoncátlan tincseket, a tenyerem egy pillanatra megpihent az arcán. Megértő mosollyal tolta el kezem.

– Mennem kell, megérkezett a férjem – mutatott a tér túloldalán leparkolt autó felé.

Felálltunk, és úgy néztünk egymás szemébe, mint az első alkalommal, amikor hazakísértem. Ezúttal beelőztem őt, és én kezdeményeztem a puszit. Szándékosan céloztam úgy, hogy a másodikkal már elérjem az ajkait. Hagyta.

 

***

– A francos bot! Nem fogok a lakáson belül bottal közlekedni, azért ott még nem tartunk.

– Emlékszik apuka, hogy járt a múltkor is, amikor elesett, és a szomszédot kellett áthívni, hogy segítsen felkelni – civódott a menyem.

– Az egyszer volt, és akkor is csak azért, mert legyengültem az influenzától.

– Apa, tudod beszéltünk a múltkor arról a klassz otthonról az erdőszélen – vette át a szót a fiam.

– Hallani sem akarok róla, már megmondtam.

– Igen tudom, de csak annyit kérek, hogy legalább egyszer nézd meg, miről van szó! Most, hogy Londonba költözünk, nem lesz, aki kivasalja az ingeidet vagy megpucolja az ablakokat.

– Megleszek gyűrött ingben is, úgysem látja senki a koszos ablakon át.

Végül, hogy lenyugodjanak a kedélyek, hajlandóságot mutattam egy vizitre, és egy langyos májusi délelőtt kiautóztunk Kamaraerdőbe.

– Idősek otthona. Na persze. Ez már akkor is itt állt, amikor kölyök voltam, csak akkor még szociális otthonnak hívták – morgolódtam, amikor beléptünk a kapun.

– Nézd, még kandallójuk is van – mutatott fiam a társalgó vége felé.

– Mielőtt bekukkantanánk egy szobába, engedje meg, hogy körbevezessem a kertben – szólt közbe a szimpatikus gondozónő, akit kalauzolásunkra küldtek.

Nem tetszett az ötlet, mert a botomat szándékosan otthon hagytam, de már csak azért is megmutatom nekik, hogy nem vagyok vénember.

– Csak ön után – feleltem, és előzékenyen kitártam előtte a parkra nyíló ajtót.

Megcsapott a frissen nyírt fű illata. Mintha csak a tulipánok érdekelnének annyira, gyakran megálltam tanulmányozni a növényzetet. Egy rönkfából épített szaletli alatt unatkozó papák és anyókák néztek egykedvűen ki a fejükből. Még hogy idősek otthona – fortyantam fel magamban – ezek kriptaszökevények, semmi keresnivalóm nincs köztük. Kicsit távolabb egy hölgy ült nekem háttal, kerekesszékben. Tartásán látszott, hogy ő sem mai csirke, mégis, vállig érő gesztenyebarna haja miatt sokkal fiatalabbnak tűnt társainál. Mit tesz egy jó kis hajfesték? Odabicegtem, hogy megnézzem, mit néz olyan lelkesen maga előtt, miközben hallottam, hogy a fiam az anyagiakról kezdte faggatni a nővérkét. Teljesen feleslegesen, mert biztos, hogy nem költöznék egy ilyen helyre. Egy kis kerti tóhoz értem. Amint megfordultam, tisztán láttam, hogy a vízben úszkáló aranyhalak kötötték le a néni figyelmét. Mosolygós barna szemei követték a halak ficánkolását.

– Oké, benne vagyok. Mikor költözhetek be?

– Mi történt apa? Hogy-hogy ilyen hirtelen? Hiszen még a szobákat sem láttad.

– Most akarod, hogy ideköltözzek vagy sem?

Két hónapig tartott, míg minden papírmunkát elintéztünk. Átestem az összes szűrővizsgálaton, majd elfoglalhattam új birodalmamat, egy nyolc négyzetméteres szobát, a hozzá tartozó saját fürdővel. Első utam a kerti tóhoz vezetett, de ezúttal nem találtam ott senkit. Leültem a padra, és magam elé meredve bámultam a vizet. Az aranyhalak most is ugyanolyan lelkesedéssel kergették egymást, mint amikor utoljára erre jártam.

– Tamás, ebédidő. Jöjjön, bekísérem – riasztott fel gondolataimból a nővér.

– Szó sem lehet róla. Én kisérem be önt, kisasszony.

Az étkezőben mintegy huszonöt-harminc lakó várta, hogy kiosszák az ebédet. Többségük az asztaltársával beszélgetett, de néhányan csendben várakoztak. Ahogy végig futtattam a tekintetem a társaságon, megpillantottam Őt. Nem haboztam, egyenesen felé indultam.

– Erre tessék jönni, ez lesz a maga asztala! – hallottam a hátam mögül, de nem törődtem vele.

– Szia, én vagyok az. Megismersz? – hajoltam le a kerekesszékben ülő nőhöz.

– Balázs! De jó, hogy itt vagy – nézett rám Kata.

Arcán őszinte öröm sugárzott, mégis megdöbbentett, hogy nem ismer fel.

– Kati néni alzheimeres, már ritkán tudja beazonosítani a hozzátartozóit – szólt oda a nővér – ismerik egymást?

– Igen, ő volt az első... Mindegy. Hová kell ülnöm?

A napok egyhangúan teltek. Reggeli, ebéd, vacsora, közben, ha csak jó idő volt, mindig kitoltam Katát a kerti tóhoz. Leültem mellé a padra, és meséltem neki mindenről, ami az elmúlt fél évszázadban történt velem. A középiskolás éveimről, amikor elsodródtunk egymástól, a katonaságban eltöltött időről, amikor minden egyes éjjel úgy merültem álomba, hogy rá gondoltam. Elmondtam, mennyire szerettem a feleségemet és a fiamat, de azt is, hogy közben sosem felejtettem el őt. Volt, amikor figyelmesen hallgatott, máskor csak egykedvűen nézte a lubickoló halakat. Ritkán szólalt meg, ha mégis, minden egyes szavát kincsként zártam a szívembe.

Egy ködszitálós, szürke, novemberi reggelen nem láttam a reggeli asztalnál. Aggódva fordultam az ügyeletes ápoló fiúhoz.

– Kata nénit nem látta véletlenül? Tudja, a 61-es szobából.

– Belázasodott. Az orvos utasítására nem kelhet ki az ágyból.

Azonnal elment az étvágyam. Kihasználva, hogy szobatársa épp reggelizett, elindultam, hogy meglátogassam. Kipirosodott arccal feküdt az ágyában, de fájdalom nem látszott rajta, amikor kinyitotta a szemét. Leültem az ágy szélére és megfogtam a kezét. Megfáradt végtagja úgy feküdt a tenyeremben, mint sebzett madárfióka a fészek alján.

– Itt vagyok, nem lesz semmi baj – nyugtattam.

Elmosolyodott és erőtlen, vékony ujjai mintha meg akartak volna szorítani. Aznap még többször meglátogattam, de nem akartam felébreszteni, csak ültem mellette szótlanul. Aztán, úgy este tíz óra tájban az ápoló kopogtatott a szobám ajtaján.

– Jöjjön nyugodtan, nem alszom – kiabáltam ki.

– Nem akarom zavarni, de tudnia kell, hogy Kata néni nagyon rosszul van. A főorvos úr szerint kritikus az állapota.

Azonnal magamra kaptam egy köntöst, és átmentem a női szárnyba. A 61-es szobából egy fehér fityulás asszisztensnő lépett ki, fecskendővel a kezében, amikor odaértem.

– Hogy van? – érdeklődtem a nővértől.

– Sajnos nincs jól, de még magánál van.

Beléptem a szobába. Az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa halvány fényt vetett az ágyra. Kata ugyanolyan nyugodtan feküdt ott, mint pár órája, amikor elköszöntem tőle. Lehajoltam hozzá, és megcsókoltam láztól forró ajkát, mire felnyitotta szemét.

– Tomi. Kérlek, most ne menj el!

Szemeimbe könny szökött, úgy ültem le mellé.

– Most már soha többet nem hagylak el, Drága – válaszoltam, és magamhoz húztam a kezét.

A novella a Trivium Egyesület antológiás kötetében jelent meg 2020-ban..