Télvíz idején


Árpád és szülei 1918-ban hagyták el az otthonukat. Csallóközt Csehszlovákiához csatolták, földjüket elkobozták, házukba egy morva családot telepítettek. Viharvert ladikjukkal sebtében kellett hátat fordítaniuk egykori lakhelyüknek. Mindössze két bőrönddel, néhány tyúkkal és Brúnóval, az öreg komondorral keltek át a Dunán, hogy új életet kezdjenek Ásványrárón, egy ismerősük horgásztanyáján.
  Manapság sem jobb a helyzet – búslakodott Árpád. A Szigetköz ugyan magyar terület maradt, mégsem érezte otthonának az ártéri rönkházat. Apja elesett Voronyezsnél, édesanyját nem sokkal később a tüdőbaj vitte el. Csekélyke értékeitől az átvonuló szovjet katonák szabadították meg, így nincstelenként kellett újrakezdenie, ám ezúttal már családfőként.


  Erzsivel négy éve házasodtak össze, fiuk, Berci két esztendeje már, hogy élettel tölti meg a Mosoni-Duna-ág partján álló kunyhót. Olyan még a legcudarabb háborús évek alatt sem fordult náluk elő, hogy karácsony közeledtével üres legyen az éléskamra. A Tildy-kormánynak megvolt a maga baja, nem igazán törődtek a vidékkel. Árpád asztalosnak tanult, de hiába keresett jó pénzt a szakmájában, a falu kisboltjában üresen tátongtak a polcok, csak a hétvégi piacokon tudtak élelmiszert venni. Akkor is inkább csak krumplihoz, sárgarépához és egy kis tojáshoz juthattak a szerencsések. November óta azonban eltűntek a kofák, Erzsinek csupán egy maréknyi tarkababra sikerült szert tennie.
  – Idén Jókai-bableves lesz az ünnepekre, csipetkével, csülök nélkül – jelentette ki a ház asszonya, amikor hazaért. – Van még egy kis lisztem és pirospaprikám.
  – Minden tiszteletem az író úrnak, de karácsonyra halászlé dukál – válaszolta Árpád.
  – Édes uram, hogy fogsz halat télvíz idején?
  – Lyukat ütök a jégen, ahogy apám tette ’17-ben.
  – Ne vedd zokon, de apád értett a halászathoz – mosolygott incselkedve az asszony.
  Még hogy én nem értek a halfogáshoz – zsörtölődött magában a férfi, miközben magára húzta posztókabátját. A szigetköziek mind mesterei a halászatnak. Annak, aki ismerte a víz titkait és a halak járását, volt esélye kapásra még télen is. Kisétált hát a jégpáncélba öltözött folyóhoz. A part menti fák ágait vastag dér borította, szinte harapni lehetett a hideg levegőt. Alkalmas helyet nem volt nehéz találni, csak ismerni kellett az ágvízrendszer mély pontjait, ahol a halak elvermelik magukat télen.
  Árpád néhány lépés után letérdelt, és fejszéjével jókora ütéseket mért a jégre. Szilánkok repkedtek szerteszét, csattanások éles zaja verte fel a környék madárvilágát. A lék egyre mélyült, mígnem sikerült elérnie a vizet. Szélesíteni kellett a nyíláson, hogy a táplit le tudja süllyeszteni. A padláson talált régi halászkészség egy háromméteres mogyorófavessző végére kifeszített, négyzet alakú háló. Kellett hozzá másfél óra, míg a lék elérte a kellő méretet.
  A férfi lihegve rogyott le a nyiladék szélén, lehelete a bajszára fagyott. Összeszerelte tápliját, majd leeresztette a hálót, és várt. Tíz perc után emelte ki először, csalódottan látta, hogy üres. Újból a mélybe engedte az eszközt, és elhatározta, hogy türelmesebb lesz.
  A csontig hatoló fagyos szél cselekvésre késztette, kiment a partra, hogy tűzifát keressen. Hamarosan egy ölnyi korhadt fával tért vissza, amiből máglyát rakott. Zsebében gyufa után kutatott, elgémberedett ujjaival töredezett skatulyát emelt ki. A szélnek hátat fordítva alágyújtott a farakásnak, a tűz hamarosan éledezni kezdett. Leguggolt, elgémberedett tenyerét a lángok felé tartotta. Amikor úgy érezte, kezd visszatérni belé az élet, felegyenesedett, és a lékhez lépett.
  Meglepetten állapította meg, hogy a frissen vágott nyílás felszínén újabb jéghártyát kezdett hizlalni a decemberi fagy. Csizmája orrával megkocogtatva néhány helyen berepesztette ezt a réteget, hogy a halászeszközt kiemelhesse a folyóból. Félúton járt, amikor a kristálytiszta vízen keresztül egy halat pillantott meg a háló közepén. Hirtelen öröme hamar elszállt, amikor a zsákmány a vízfelszín fölé ért. A mélyben még oly kövérnek látszó dévér, valójában egy csenevész keszeg volt. Ebből nem lesz halászlé – sóhajtott fel, és a jégre dobta a még vergődő halat.
  Újból leeresztette a felszerelését, de most már kenyérgalacsinokat is elhelyezett benne, hátha evésre tudja vele ösztökélni a folyó alján szundikáló kopoltyúsokat. A tűz felé fordult, hogy egy újabb uszadék fával élessze fel a máglyát, majd az időközben kimúlt pikkelyesre nézett. Elővette bicskáját, felmetszette a hasát, és ujjának egyetlen mozdulatával kipucolta az állat belsejét, majd a kés élével lecsupaszította a bőrét. Ezután vágott a parton egy nyársnak valót, és hamarosan a tűz felett forgathatta a friss fogást.
  Besózva, paprikás lisztben megforgatva nyilván ízletesebb lenne – gondolta magában, miközben a beirdalt keszegje pirulni kezdett. Marta a bűntudat, mi lesz, ha nem fog semmit. Legalább ezt a nyavalyás snecit haza kellene vinnem – tépelődött, amikor a lábánál hirtelen megrándult a tápli nyele.
  A nyárs kiesett a kezéből, a zsákmány a tűzbe hullott, miközben fejvesztve kapott a nyél után. Mintha csak egy pecabotot tartana kezében, egy rántással bevágott, mielőtt még újabb áldozata elmenekülne. A tenyerét elzsibbasztó nyomásból érezte, hogy ezúttal komolyabb prédával áll szemben.
  Valóban, egy méretes ponty ficánkolt a megfeszült háló alján. Árpád szíve hevesen kalimpált. Testén izgalommal átitatott bódult remény lett úrrá. Kiemelte a behemót pikkelyest és a jégre helyezte. Lehet vagy négy kiló is – nyugtázta diadalittasan.
  A ponty mereven nézett felfelé, mint aki nem érti, hogy történhetett mindez, majd a menekülés utolsó reményével meghajlította törzsét, és uszonya csapkodásával a lék felé araszolt.
  – Jaj, ne! – kiáltott a férfi és rávetődött áldozatára.
  A jég nagyot reccsent. A lék egyik sarkától jól látható repedés húzódott a tűzrakás irányába. A férfi mozdulatlanul feküdt, próbálta felmérni, mekkora bajban van. A ponty még fickándozott egy keveset alatta, mielőtt végképp megadta magát. Teljes csönd uralta a tájat, mintha minden élőlény lélegzetét visszafojtva figyelné, mi lesz a halász sorsa.
  Teltek a másodpercek, majd Árpád lassan a part irányába kezdett kúszni. Igyekezett a kifogott halat a kabátja és a jég között tartani, miközben jobbjával a táplit vonszolta maga után. Sikerült baj nélkül elérnie a folyó szélét.
  Nagy pelyhekben hullt a hó, ahogyan házuk felé bandukolt. Büszkén nézett maga elé, majd az összehajtott háló fogságában cipelt zsákmányra. „Ez a kölyök a jég hátán is megél” – jutottak eszébe apja szavai, mielőtt elindult volna a frontra. Édesanyja ettől még persze tovább zokogott, de a kis  Árpinak jól esett az elismerés. Nem gondolta volna, hogy ez a mondat egyszer majd szó szerint is bebizonyosodik.
 A kunyhó jégvirágos ablakában feltűnt Erzsi alakja, karján a kis Bercivel. Felesége mosolygott, miközben mindketten integettek. Árpádot elégedettség töltötte el.
– Boldog karácsonyt!
A novella a Láma kiadó antológiájában jelent meg 2021-ben.


 

©Copyright 2011 Vándor Tamás | TNB