A kritikában az a jó, hogy tanulhatok belőle
A kritikában az a rossz, hogy idegesítőek.
Miután első regényem a Caminón játszódik, érthető módon a legnagyobb érdeklődést, a zarándokutat kedvelők körében keltette fel, így az első kritikák is innen érkeztek. Nem a könyv irodalmi értékét boncolgatták, sokkal inkább az erotikus tartalom miatt kaptam fejmosást. Felkészültem rá, hogy ez sokaknál kiveri majd a biztosítékot, mégis bántott, hogy olyan emberek fogalmaznak a legélesebben, akik el sem olvasták a regényt. Ezeknek a hozzászólóknak udvariasan megköszöntem a véleményét, de nem igazán tudtam, mit kezdeni vele. Nyilván nem zúzatom be a könyvet néhány kommentelő miatt, a következő regényem pedig olyan helyen játszódik, ami Camino fanatikusokat nem érint, de tudomásul vettem, hogy szép számban vannak olvasók, akik már az erotika szó hallatán hidegrázást kapnak, ezt megpróbálom észben tartani.
Első tapasztalatom, hogy vadidegen olvasók nem nagyon jeleznek vissza, mi az, ami nem tetszett nekik az írásomban, a rokonok és ismerősök, pedig túl óvatosan fogalmaznak meg kritikát, amiből nehéz megállapítani a véleményük súlyát.
Hasonlókat mondhatok el az író kollégákról is. A nyilvánvaló empátia miatt díszcsomagolásba burkolják észrevételeiket, hiszen ők sem örülnek, ha nyíltan az arcukba vágja valaki, hogy miben kell még sokat fejlődniük.
Ellenben van itt egy jelenség, ami igencsak meglepett. Azok a kortárs írók, akiknek sikerült kiszenvednie ilyen-olyan szerződést egy kiadóval, előítélettel élnek a magánkiadással szemben. Ugyanezt tapasztalom azoknál, akiknek semmit sem sikerült még nyomtatásban publikálnia. Az utóbbi csoportnál még elintézhetném egy legyintéssel: biztos irigyek, hogy meg tudtam finanszírozni saját erőből a könyvkiadást, de a többieket nem igazán értem. Elhiszem, hogy belefutottak korábban silány munkába, és innen a bizalmatlanság, de ha már arra vették a fáradságot, hogy a kolofon oldalról lelessék, a szerzői kiadást, akkor azt is látniuk kellett, hogy ez a könyv ugyanúgy szerkesztve, korrektúrázva és tördelve lett, mint bármelyik profi kiadónál. Ennek ellenére hendikeppel indult a regényem. „Nem elég, hogy elsőkötetes a szerző, még magánkiadás is...”
Más kérdés, hogy az a néhány értékelő a Molyon, aki előzetes fenntartásait fogalmazta meg kritikájában, végül kellemesen csalódott a regényemben.
Kíméletlen kritikát csak egyszer kaptam hozzáértőtől, egy pályázatra beküldött esszém kapcsán. Ott néhány mondatnál a gördülékenység hiányát fogalmazta meg a szakértő. Ezt könnyű volt elfogadnom, mert az inkriminált szövegrészt valóban úgy kerekítettem, ahogy élő beszédben soha nem fogalmaznék. A „közhelyes szókapcsolatok” megjegyzésre már felhúztam a szemöldököm, mert a példának felhozott szövegben nem láttam semmi klisét. Ami viszont a legjobban mellbe rúgott, az a megjegyzés, hogy „túlzottan a végső poénra építem fel a szöveget.” Valóban. És ezzel mi a gond? Én balga, még erre voltam a legbüszkébb.
Ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy akármennyire is működnek az írott szabályok a kreatív írásban, mégis csak egy szubjektív műfajról beszélünk. Nem fogok egy kritika kedvéért holnaptól olyan sztorit írni, aminek nincs csattanója, vagy erős üzenete. Inkább a kényelmes utat választom: írok, ahogy tudok és várom, hogy megtaláljon az, akinek tetszik ez a stílus.
