De hát el is kéne adni

Marketing pénz nélkül egy telített piacon?

 

Ha érdekel, mi kellett ahhoz, hogy saját regényemet a kezemben tarthassam, kattints ide!

 

Juhé! Első kötetes író lettem. Kihúztam magam és büszkén néztem bele a tükörbe, de ugyanaz a meggyötört tekintet fogadott, mint tegnap, csak most a háttérben egy raklapnyi eladatlan könyv is magasodott.
Tisztában voltam azzal, hogy brutális mennyiségű könyv lepi el a hazai piacot. A KSH adatai szerint 2018-ban például 30,6 millió könyv került az üzletekbe és a webáruházak kínálatába. Mindez 12877 címet jelent, amiből az következik, hogy naponta 35 különböző kötet zúdul az olvasók nyakába. Ez óránként 1,5 könyvcím, de ha kozmetikázni akarom, és csak a boltok nyitvatartási idejét veszem alapul, akkor minden tizedik percben megjelenik egy könyv ma Magyarországon.
Még jó, hogy nem ebből kell megélnem – gondoltam magamban – és nekiláttam felépíteni a gerillamarketinget, merthogy komoly pénzt már nem szívesen toltam volna a projektbe. Az első lépés, hogy barkácsoltam egy honlapot egy ingyenes weboldal szerkesztővel, ahová igyekeztem kedvcsináló beharangozót és bemutatkozó szöveget feltenni, néhány fotóval. Az egyik menüpontban pedig üzenet formájában lehetett jelezni, ha valaki igényt tartana egy példányra. Csakhogy a potenciális vevőnek ide is kell találnia, ezért először felkerestem a moly.hu oldalt, hiszen ezen a portálon gyűlt össze a legtöbb könyvbarát hazánkban. Először csak „karcokat” (rövid írások) helyeztem el a megfelelő „zónákba” (érkelődési kör szerinti csoportok), ahonnan eljuthatott az érdeklődő a honlapomra. A csekély aktivitás miatt újabb marketing fogásként, felajánlottam egy nyereménykönyvet annak, aki a várólistájára teszi a könyvemet (ez olyan, mintha lájkolta volna). Minél több „várólistás” áll a könyved adatlapján, annál előrébb kerül a keresőtalálatok között. Aki nem ismeri ezt az oldalt, annak elmondom, hogy itt nemcsak új könyvekről értesülhetsz, és adhatsz, vehetsz, csereberélhetsz, hanem aktív közösségi élet is zajlik a könyvmolyok között. Az egyik ilyen a „kihívás” nevű játék, amikor különböző feltételeknek kell megfelelned, és ha teljesíted azokat, kapsz egy plecsnit (díj formájú ikon) a profiloldaladra. Meglepő mennyien ugranak ezekre a kihívásokra, ezért úgy döntöttem, én is indítok egyet. Feladatba adtam, hogy olvassák el A Camino titkai könyvemet és számolják össze, hogy a benne szereplő zarándokok, hány országból érkeztek. Hogy ne csak egy olcsó és átlátszó reklám legyen, ezzel párhuzamosan indítottam egy „utazókönyvet” is, hogy annak is legyen lehetősége hozzájutni, akinek nem fér bele a keretébe egy könyvvásárlás, viszont szívesen elolvasná, és ha szerencsém van, ír egy pozitív ajánlást a könyv adatlapjára. Ezek apró reklámok, de hosszútávon mindenképp megtérül az a néhány ezer forint, ami az ajándékba adott könyvek előállítására költöttem.

A másik irány, hogy összegyűjtöttem független könyvesboltok címeit, és levélben kerestem meg őket hajlandóak lennének-e kitenni a polcukra (web-áruházukba) a könyvemet. Katasztrofális volt a visszajelzési arány, még az a kereskedő sem válaszolt a levelemre, aki azt hirdeti a honlapján, hogy szerzők műveit közvetlenül szeretné árulni, kikerülve a többszereplős kereskedelmi láncolatot. Aki pedig válaszolt, udvariasan tudatta velem, hogy olyan szerződést írtak alá egy könyvterjesztő céggel, hogy kizárólag az ő kiadványait árulhatják üzletükben.
Személyes kapcsolatok révén a keszthelyi Pannon, és a budaörsi Librarium könyvesboltban sikerült otthagynom bizományban néhány kötetet.
Nagyobb terjesztőknél meg sem próbálkoztam, mivel magánszemélyként vágtam bele a kiadásba, ezért nem vagyok számlaképes, az adózásomat is szabadúszóként vallom be (ha egyáltalán lesz adózandó jövedelmem belőle).

Meglepő módon, a Facebookon értem el a legtöbb sikert, de nem a könyvekkel foglalkozó oldalakon, ott csak lájkokkal biztattak. Amikor a Camino zarándokok zárt csoportjában osztottam meg a frissen megjelenő könyvem borítóját a fülszöveggel együtt, azonnal elkezdtek befutni az első megrendelések. Csodálkoztam, hogy leginkább olyan személyek jelezték vásárlási igényüket, akik már megtették korábban az utat, és kíváncsiak egy másik ember élményeire, vagy egyszerűen csak nosztalgiából olvasnának az Útról. Mindössze ketten írták, hogy most készülnek a Caminóra, és emiatt rendelték meg a regényt.

Körülbelül harminc kötetre sikerült előrendelést felvennem, ezért ugyanennyi főtől kellett bocsánatot kérnem levélben, hogy nem fogják megkapni karácsony előtt a csomagot, mert a nyomda is késett, és a magát gyorsnak aposztrofáló Foxpost is besokallt az ünnepek előtti rohamtól. Még jó, hogy az első akciót az ingyenes házhoz szállításra építettem, így legalább senki nem érezheti azt, hogy a borsos szállítási költségért cserébe lassan kapja meg a terméket. Merthogy az ár pimaszul sok, ahhoz nem fér kétség. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy Postán, levélként adom fel a küldeményt, így ezer forint alatt megúszhattam volna, csakhogy ott elhajtottak a légpárnás tasakba csomagolt könyvemmel. Bár a díjszabás táblázatukban egy hang sincs róla, közölték: két és fél centinél szélesebb borítékot csak csomagként adhatok fel. Ez azt jelentette, hogy az ötvendekás, kis csomagot közel kétezer forinttért kézbesítik utánvétellel. (Pest megyén belül jobban járnék, még ha egyenként vinném is ki őket kocsival.) A feltörekvő Foxpost csomagszállító cég sem sokkal olcsóbb, ha egészen a megrendelő kapujáig kell vinni a csomagot, így aztán a hasznom nagy részét elbuktam ennél a harminc könyvnél.
A következő akciónak húsz százalékos árcsökkentést terveztem, mert az lényegesen kedvezőbb, mint a könyv hátuljára nyomtatott 4.980,-as fogyasztói ár. Ezzel egyidőben felajánlottam a honlapomon személyes átvételi lehetőséget is a fővárosban. Egy ismerősöm Blaha Lujza téri metróállomástól nem messze fekvő ruhaüzletében tudják ingyen átvenni a könyvet.
3.980,- forint egy 360 oldalas, kemény borítós kötetért teljesen elfogadható ár, de a 20% nem olyan mértékű engedmény, ami kimozdítaná a fotelből az elkényeztetett olvasókat, ezért újabb tervet eszeltem ki. Aki követni kezdi a Facebook oldalamat, annak további 20% kedvezményt adok, és ezt a posztot összekötöttem egy fizetős kampánnyal. Háromezer forintot állítottam be limitnek, ezért a pénzért több mint hétezer embernek jelent meg az idővonalán a bejegyzésem. Ennek durván tíz százaléka volt, aki rá is kattintott, ami szerintem elég jó eredmény. A hirdetés beállításánál megadhattam, a célcsoportot, amit a 18 és 65 év közötti, olvasást és könyveket szerető magyarokra szűkítettem le. A többit Zuckerbergékre bíztam, találják meg a spéci algoritmusaikkal, akiket érdekelhet a regényem. Az első alkalommal nem várt sikereket értem el. A hirdetés hatására öt könyvet sikerült eladnom néhány nap alatt. Igaz, mindössze 2.980,- forintért, amin már alig volt hasznom, de egy első kötetes író ne legyen telhetetlen, legalább fogyott egy kicsit a készletem. Később aztán romlott a hirdetésre költött összeg és az eladott példányok aránya, ezért pihentetnem kellett az ötletet.

Szép számban találunk a neten olyan bloggereket, akik olvasási élményeiket osztják meg a követőikkel. Némelyiküknek tíz-húszezer rajongója van a Facebookon, amivel már influencernek (véleményformáló) számítanak ebben a műfajban. Adja magát az ötlet, hogy ha egy ilyen blogger írna néhány sort a regényemről, az talán újabb keresletet generálhat. Ezért tollat ragadtam, hogy bekönyörögjem magam hozzájuk. Ez nem könnyű, mert az igazán nagyoknak több évnyi olvasnivaló hever az íróasztalukon, sokuknak nem elég a recenziós példány (kritikusnak felajánlott ingyen könyv), külön díjazásért hajlandóak csak előrevenni az én művemet. A legtöbb blogger – beleértve a kicsiket is – nem is reagált a megkeresésemre, amin azért meglepődtem. Végül egy régi motoros, a „Gabó olvas” blog szerkesztője kért egy példányt. Gabó hamar kiolvasta a regényt, és rögvest írt róla egy kritikát a blogján, amit aztán megosztott a Facebook oldalán is 28 ezer követőjének. (Na persze ki tudja, hogy ebből hány embernek jelent meg a képernyőjén.) Mivel többségében jókat írt a könyvről, joggal reménykedhettem, hogy megugrik a megrendelések száma. Nem így történt. Írd és mond: egy vásárlást generált csupán.

Az első négy hónap után azt a szomorú következtetést kellett levonnom, hogy amennyit hirdetésre költök, az el is viszi az eladott könyvek után kapott összeget. Tehát anyagilag ugyanúgy mínuszban állok, csak most már a raktárkészletem is kevesebb. Ha most kereskedő lennék, azonnal visszaadnám az engedélyemet. Így viszont azzal áltatom magam, hogy legalább néhány példány eljutott az olvasókhoz.

Stratégiát váltottam: ezúttal nem a könyvszerető réteget vettem célba, hanem a Caminora készülő zarándokok népes táborát. Ehhez indítottam egy Google Ads kampányt, hogy ha valamelyikük keresgélni kezd a neten irományok után, az rátaláljon az én regényemre is.

Kezdésnek beállítottam napi 300 forint maximális költségkeretet, az havi kilencezres kiadást jelent. Tíz kötetet kellene értékesítenem ebben a hónapban, hogy ne termeljek újabb veszteséget. Egy hét alatt elfogyott a feltöltött ötezer forintom, amiért cserébe kaptam 124 kattintást, de egyikből sem lett vásárlás. Eleve bajom van az efféle reklámhely szolgáltatókkal, amikor bemondásra kell elhinnem, hogy hányan kattintottak az én linkemre. Hát még, ha meg sem jelenik nálam a hirdetés, hiába ütöm be a keresőbe a megfelelő kulcsszavakat. Mikor jeleztem a helpdesknek, hogy fogy a keretem, tehát elvileg megjelent a hirdetésem, én mégsem látom, az volt a válasz, hogy ez egy "intelligens kampány", ami maga dönti el, hogy kinél, mikor jelenik meg. Létezik hagyományos (unintelligens?) kampány is, de ahhoz haladó módra kellene váltanom, amit gyakorlatlan felhasználónak nem ajánlanak. Már nem vagyok benne annyira biztos, hogy a Google a barátom.

Összegezve az egy hónapig tartó kampányt: 20.000,- forintot költöttem el, ha beleszámolom a 15.000,- értékű ingyenes kupont is, amiért cserébe kaptam közel háromszáz kattintást. Hurrá!

Eladott könyvek száma: 0

Ugyan nem marketingnek szántam, mégis lehet annak tekinteni, amikor egy alapítvány jótékonysági árverést hirdetett a Vaterán, amire én is beneveztem egy kötetet. A felajánlott tárgyakra legmagasabb licitet tévő közvetlenül egy beteg kisfiú számlájára fizette be a pénzt, és amint ezt visszagazolták nekem, postáznom kellett a könyvemet a nyertesnek. Az aukcióra feltett regényemet még megfejeltem azzal, hogy a legmagasabb ajánlatot megduplázva, magam is befizettem a srác gyógyítására szánt alapba.
Öröm volt nézni, hányan licitáltak és hogy mennyien látogatták meg az oldalamat. Annál kevésbé volt öröm megtapasztalni, hogy az ötezer forintos, legmagasabb ajánlatot tevő hölgy, hogy tűnt el, amikor fizetésre került volna a sor. Felajánlottam a második legmagasabb licitet tévőnek is a könyvet, de még csak válaszra sem méltatott. Mi ebből a tanulság? Inkább hagyjuk! Biztos megvolt a maguk oka, miért szálltak be egy ilyen aukcióba, amikor eszük ágában sem volt segíteni.