Hogyan jutottam el odáig, hogy kezemben tarthassam elsö regényemet?
A blogolás klassz dolog, de igazából sosem elégített ki. Szerettem volna valami maradandót alkotni. Valamit, amit le lehet tenni az asztalra, és büszkén felnézve belemondani az érdeklődő szemébe: Ezt én magam írtam. A regényírás ötlete már régen bekattant nekem, de nem tartottam magam eléggé olvasottnak ahhoz, hogy vegyem a bátorságot, és önállóan hozzak létre egy művet. Aztán 2010-ben úgy adódott, feleségemmel bejárjuk a Kaukázus országait. Magyar nyelvű útikönyv nem lévén, gondoltam egy merészet és elhatároztam, összedobok egy pöpec útleírást, ami a szubjektív élmények mellett tartalmazza majd az összes tudnivalót a bejárt három országról, és részletes leírásokat a látványosságokról. Az önbizalmat az adta, hogy előző évben, a maláj körutunk során megvásároltam Joó András könyvét, a Malajzia-Borneót, ami már a második kötete volt a szerzőnek. Nahát, ilyet én is tudok – gondoltam magamban – és megkerestem a kiadóját. Nagyon komoly háttérmunkát végeztem, amikor terveztem az utunkat, felhasználva a legismertebb angol nyelvű útikalauzt, és az internet legtávolabbi bugyrait. Még a Szabó Ervin könyvárba is váltottam tagságit, hogy kikölcsönözzem a témába vágó köteteket. Amikor aztán élményekkel és tapasztalatokkal felvértezve hazaérkeztünk a nagy útról, nekiláttam az írásnak. Amint összeállt a végleges koncepció, fogalmaztam róla egy szinopszist, és a teljes első fejezettel együtt beküldtem a kiadónak. Teltek-múltak a hetek, de nem érkezett válasz. Felhívtam hát a szerkesztőséget, ahol közölték, nem foglalkoznak új szerzővel, és sok sikert kívántak. Nem adtam fel egyből, jó pár kiadót megkerestem, akik dobtak már piacra hasonló zsánerű kiadványokat, de a próbálkozásaim mind kudarcba fulladtak. Ez erősen demotivált, így aztán lelassultam az írással, és közben már más dolgok kezdtek foglalkoztatni. A „Kaukázus kincsei” projektem azóta is a fiók mélyén porosodik.
2018-ban elhatároztam, hogy a következő év tavaszán nekivágok a híres észak-spanyol zarándokútnak, és elkezdtem adatokat gyűjteni az „El Caminóról”. Találtam néhány bloggert, akik élvezetes stílusban számoltak be az út alatt gyűjtött élményeikről, és sok hasznos információt osztottak meg, de én valahogy pont azokra a részekre lettem volna kíváncsi, amiről ők úgy gondolták, hogy érdektelen mások számára, vagy éppen tapintatból nem avatták be az olvasókat az intim részletekbe. Ekkor villant be egy olyan regény ötlete, ami a tényadatok mellett, fantázia szülte színfoltokkal teszi olvashatóvá a művet olyanok számára is, akik nem készülnek bejárni a Caminót.
Az ötletet tett követte, és nekiláttam megírni a történetem vázlatát. Mielőtt belevágtam volna az első fejezetbe, elolvastam négy Caminóról szóló könyvet, köztük Paulo Coelho, A zarándoklat című művét. Ekkor tudatosult bennem, hogy a témával foglalkozó számtalan kötet leginkább a zarándoklat spirituális részére fektet nagyobb hangsúlyt, ami engem teljesen hidegen hagyott. Miután világossá vált, hogy az utat bejárók többsége nem vallási, vagy lelki okból választja célpontjának Santiago de Compostellát, úgy ítéltem meg, lesz piaca egy olvasmányos regénynek, amit nemcsak az tart hasznosnak, aki felkeresi a vidéket, de a szórakoztató irodalmat kedvelők is megtalálják benne örömüket.
Természetesen, ha csak a bevétel miatt kezdtem volna írni, valószínű sosem érek célba. Az az első kötetes szerző, aki a jövedelemre hajt, nem sokáig marad a pályán. Ehhez olyan pluszok kellenek, mint az olvasás szeretete, a papír illatának élménye és az alkotás öröme. Mindez persze édes kevés, ha az embernek nincs istenadta tehetsége a kreatív íráshoz. Ezért aztán nem árt, ha az írópalánta képzi magát, így első körben vásároltam egy könyvet Varga Beától, melynek címe: A siker tintája. Hasznosnak találtam, de néhány fogalmat csak szőrmentén említ, emiatt beszereztem Gyurgyák János alapművét, Szerzők és szerkesztők kézikönyvét. Sajnos, miután elolvastam derült ki, hogy csupán technikai alapelveket rögzítő kötet, és bármennyire alapos, nem sok hasznát vettem.
Eközben próbáltam megmérettetni magam novellapályázatokon sőt, még egy kezdő íróknak tartott kurzusra is beiratkoztam, hogy lássam, miként vélekednek írásaimról vadidegen emberek. Nagy lökést jelentett, amikor a Trivium egyesület szerelmes novella versenyén a szakmai zsűri, közel hatvan induló közül, az első tíz helyezett közé sorolta az alkotásomat, így bekerült a 2020 telén megjelent antológiájukba.
A már elkezdett regényemet, többször átírtam az újonnan tanult technikáknak megfelelően. Itt említeném meg múzsámat és első számú lektoromat, az én kis feleségemet, aki fejezetről fejezetre javítgatta az elütéseket és hibákat, illetve javaslatot tett néhány mondat átfogalmazására. Közel egy év kellett, míg befejeztem a 174 gépelt oldalból álló kéziratot, ami körülbelül 560 ezer leütés. El kellett döntenem, hogyan tovább. A kiadóknál házalás nem volt ínyemre, és miután rendelkezésemre állt némi tőke a nyomdai és egyéb költségek finanszírozására, a magánkiadás mellett tettem le a voksom. A terjesztésre is voltak ötleteim, de elhatároztam, nem görcsölök a profitra, elégedett leszek, ha pozitív szaldóval szállok ki életem első könyvkiadásából.
Elvirát a Járatlan Utak Fesztivál kapcsán ismertem meg. Ő is nagy utazó, sőt képes magát „digitális nomádként” aposztrofálni. Esetében ez annyit tesz, hogy viszi magával laptopját a világ legeldugottabb tájára is, és onnan intézi a munkaügyeit, miközben elmerül más népek kultúrájába. Teheti ezt azért, mert független szerkesztőként dolgozik, ami pont kapóra jött nekem, hiszen egy kézirat még korántsem tekinthető kész műnek. Az eredeti szakmája szerint pszichológus hölgy blogot vezet különböző témákban. A bejegyzések nyelvi szintje garanciát jelentett számomra, hogy érti a dolgát, ezért 2020 szeptemberében teljes körű szöveggondozással bíztam meg őt. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a helyesírási hibákat szűri ki, de javaslatot tesz stilisztikai módosításokra, és a történet egészét érintő változtatásokra, amik javíthatják történet ívét, dramaturgiáját, esetleg a karakterábrázolást.
Elvira foglalkoztatott szerkesztő, két hónapot kellett várnom, míg bele tudott kezdeni az én írásomba. Egy hónapig tartott, míg átrágta magát minden mondaton, és hát azt kell, hogy mondjam, megdolgozott a pénzéért. A javított kézirat szövege, csak úgy vérzett a sok piros korrekciótól. Levelében megnyugtatott, hogy a szerkesztés sokadik kötetes íróknál is így néz ki, mégis sokkolt mennyi munkán lesz még hátra. Annál is inkább, mert javasolta, hogy a krimibe illő elemeket húzzam ki a történetből, mert nem illik a műbe.
Ahogy belekezdtem a korrektúrázott szöveg átvizsgálásába és a javítások elfogadásába, örömmel láttam, hogy Elvira nemcsak kihúzza a kifogásolt mondatrészeket, hanem rögtön javaslatokat is tett a módosításra. Gyakran megjegyzéseket illesztett a szöveghez, hogy értsem, mit miért változtatott, illetve jelezte, ha logikai bukfencet talált az írásban. Egy hét alatt végeztem a feladattal, és megírtam a kért változtatásokat. Szerencsés esetben ezután már mehetett volna a kézirat a tördelőszerkesztőhöz majd a nyomdába, de elfogadtam Elvira javaslatát, hogy a krimi szálat húzzam ki a műből. Ez több fejezet átírását jelentette, illetve a teljes regényt át kellett olvasnom, hogy az értelmét vesztett utalásokat kihúzzam, és az új sztorihoz illő szövegrészeket beszúrjam, ahova kell. Miután ezzel is végeztem, egy utolsó ellenőrzésre visszaküldtem az átírt részeket és a fülszöveget (borítószöveg).
A véletlen sodorta látóterembe a fiatal grafikus lányt, akinek felvázoltam elképzeléseimet a könyvborítóról. Melinda küldött három tervet, amiből az egyik nagyon tetszett. Kértem kisebb változtatásokat rajta, és már a második körben eljutottunk a véglegesnek tűnő borítótervig. Mivel Elvira javaslatára változtattam a címen, még egy utolsó korrekcióra volt szükség, amikor felkerült a borító hátlapjára a végleges fülszöveg is. A nyomda kiszámolta az oldalszámból és a papírvastagságból a gerincméretet, és küldött egy sablont, ami alapján Melinda a végleges méretekhez igazította a grafikát. Figyelmeztetett, hogy kérjek próbanyomatot a borítóról, mielőtt az összes példányt kinyomják, és milyen jól tette. A próbanyomat olyan sötétre sikerült, hogy szinte kivehetetlen volt rajta a háttérgrafika nagy része. Szerencsére ezt a nyomda másnapra korrigálta.
Szerencsére a vásárlóim türelmesek voltak és egy kivétellel mindenki átvette az utánvéttel postázott csomagot, amit már csak december végén kézbesítettek nekik.
A hiányzó, nagyobbik mennyiséget januárban szállították le az előre jelzett időpontban és csak ezután küldték ki a számlát. Nikolett, aki számomra a nyomda arca volt, végig együttműködő és segítőkész partnernek bizonyult. Ami a legkorrektebb gesztus volt tőle, hogy a kisebb kellemetlenségek kompenzálására, öt százalék engedményt írt jóvá a megbeszélt végösszegből.
Ha érdekel, hogyan próbáltam a könyveket eljuttatni az olvasókhoz, kattints ide!
