Máig hálás
vagyok Konrád nagypapának, aki összekuporgatott pénzéből megvásárolta a szemesi
nyaralót, és elültette ezt a fűzfát, amelynek terebélyes koronája alól figyelhetem
a Balatonban lubickoló sokaságot. Mélyen beszívom a frissen nyírt gyep illatát,
karjaimat ernyedten lógatom le a nyugágy karfája mellett, és azon tűnődöm, létezik-e
nálam boldogabb ember a földön. Ha sikerül magamévá tennem azt a közhelyes
állítást, miszerint a pénz nem boldogít, nekem minden mást megadott a gondviselő.
Egy odaadó feleség, két okos, egyetemet végzett lány, akik anyjuk szépségét is örökölték
és egy csodás hivatás, amelynek az életemet szentelhetem. A diákjaim, akik
riadt tekintettel érkeznek a gimnáziumba, hogy aztán csillogó szemmel, éretten
lépjenek át a nagybetűsbe.
A készülő ebéd fokhagymás illata kígyózik a konyhából, amikor kedvet
kapok egy könnyű fröccshöz. Vajon elmúlt már dél? Mit számít, hisz nyaralunk –
bátorítom magam. Feltápászkodok, hogy megkérdezzem, kell-e segítség a főzésben,
és akkor mindjárt az időt is megnézem feleségem komódon felejtett telefonján.
Mi ez? Az órát egy szöveges üzenet takarja ki: „Nagyon hiányzol!!!”
Bambán meredek a kijelzőre, a fejemben cikázó gondolatok egymásnak
ütközve hullanak darabokra. Leforrázva állok kezemben a telefonnal, amikor egy pityegés
jelzi, hogy újabb üzenet érkezett valami Dávidtól: „Jövő héten megismételhetnénk azt a csodás pénteket! ;)”
Öntudatlan mozdulattal teszem le a készüléket, és rogyok le a kanapéra. A
nyári vakáció alatt gyakran előfordul, hogy én már pénteken lejövök a Balatonra
és Anna csak a szombat reggeli vonattal érkezik. Legtöbbször ajándékkal várom a
vasútállomáson. Kertben szedett virágcsokorral, vagy egy saját készítésű sütivel
mindig le tudom nyűgözni, és olyankor hálásan borul a nyakamba... Erre itt ez a
Dávid... Legszívesebben üvöltenék, de csak szótlanul bámulom a tarkóját. Hosszú
haját kontyba kötve, elmerengve kavargatja az ételt. A máskor oly izgató
hajpihék most sörtéknek tűnnek a nyakszirtjén. Bizonyára a kis Dávidkáján
járnak a gondolatai. Ahogy mutatóujja hegyét megpihenteti a fakanál nyelének
gömbölyű végén, émelygés fog el. Görcsbe rándult gyomorral támolygok a
hűtőszekrény felé. Fenébe a fröccsel! Megragadom a pálinkásüveget, és a terasz
felé indulok.
– Már ne kezdjél bele semmibe! Mindjárt kész az ebéd – kiabál utánam.
Mibe kezdenék? Hogy én, ezek után, ennek a... Hirtelen értelmét vesztette
minden. A formára nyírt sövény, a kapu felett ívelő rózsalugas, amit
kifejezetten az ő kérésére ültettem, pedig úgy vonzza a levéltetűt, mint mágnes
a vasreszeléket.
Mosolygó arccal kezd el teríteni, még a szalvétaválasztásra is ügyel. Van
képe a pofámba vigyorogni! Felveszem az egyik csicsás szalvétát, belefújom az
orromat, majd tüntetőleg a hátam mögé hajítom. Egy férfi ne bőgjön! Egy férj
őrizze meg a méltóságát, még ha éppen a saját felesége köpi arcon, aztán nagyot
húzok a kisüstiből.
– Babgulyás, a kedvenced – teszi le a gőzölgő levest az asztalra.
Álnok kis kígyó, mit hízeleg? Azt hiszi, nem tudom? Azt hiszi, hogy szó
nélkül hagyom? Hát nem! Nekem ne növesszen szarvakat egy ilyen... Akiért tegnap
még mindenemet feláldoztam volna. Akinek a csillagokat is lehoztam az elmúlt
huszonhét évben minden egyes alkalommal, amikor csak kérte. Felrúgom az utamban
álló széket, és eltávolodom a terített asztaltól, a házikótól, ahol oly sok
meghitt nyarat töltöttünk együtt. Legszívesebben világgá szaladnék. A kerítés
állja az utamat. Elborzaszt a strandon fetrengő idióták, és a lángosos előtt
kígyózó sorban izzadó emberek látványa.
– Hová mész? Kihűl az ebéd.
Az ebéd, mi? Tudod, hogy mi hűlt ki egyik pillanatról a másikra?
– Nincs étvágyam – kiáltom vissza, ahelyett, hogy a „kend a hajadra”
kifejezést vágtam volna hozzá.
– Na, gyere, legalább egy falatot egyél, és van még egy bejelenteni valóm
is – mosolyog.
Ez aztán a pofátlanság csimborasszója, a legkisebb gátlás és zavar nélkül
közölni, hogy már mást szeret. Hogy minden, amit eddig átéltünk, a megannyi
küzdelem, amit átvészeltünk hiábavaló volt. Most, amikor már boldogan
várhatnánk együtt az őszbehajló kort, egyszerűen eldob magától, mert neki ez a
Dávid kell. Biztos valami bájgúnár a munkahelyéről. De tudod mit? Nem könnyítem
meg a dolgodat. Mesélj csak szépen! Mióta tart ez a dolog?
Összevont szemöldökkel ülök le vele szemben. Érzem, hogy az ajkam
kiszárad, füleim vége vörösödik.
– Hallgatlak.
– Képzeld, Bea kezét megkérték.
Mi van? Hogy jön most ez ide? Tudtam, hogy a nagyobbik lányunknak már jó ideje
udvarol egy fiú, de még egyszer sem találkoztam vele. Jellemző, ebben is az
anyjára ütött, titokban jegyzik el egymást. Ez meg jön itt a mellébeszéléssel,
még arra sem képes, hogy egyenesen a szemembe mondja az igazságot. Ha te nem
mersz, akkor majd én előjövök a farbával. Lássuk, milyen képet vágsz majd
hozzá! De mi ez? Ki csenget ilyenkor?
A kapuban megjelent Bea, kezében egy magas fiú jókora mancsával.
– Szia, apa! Bocs, hogy nem jelentkeztünk be, de véletlenül elcseréltem
anyával a telefonomat, és mindenképp be szerettem volna neked mutatni a
vőlegényemet, Dávidot.
 |
| A Nora Book Kiató 2023-as pályázatán fődíjat nyert novella. |
