Az ellenség halkan, apránként, és
sunyi módon lopakodott az életembe, mint török a budai várba. Kezdetben
barátomnak hittem, együtt buliztunk söröskorsóval a kézben és néhány felessel a
gyomorban. Langyos nyári estéken szalonnasütés mellett romantikáztunk, a zord
téli napokat cukrászdák édes melegében vészeltük át. Ria – merthogy én csak így
becéztem – az életem részévé vált.
Most, hogy
jobban belegondolok, több volt ez, mint barátság. Szerelemnek talán nem
mondanám, de kétségtelenül meghitt kapcsolatot ápoltam vele. Igazi lelki társra
találtam benne, akivel együtt vészelhettem át a nehéz időszakokat, az unalmas
hétköznapokat és a vidám ünnepeket. Nyugodtan mondhatom, hogy kapcsolatunk
elején, nagykanállal faltuk az életet.
A bajok tavaly
karácsonykor kezdődtek, amikor végigjártuk a rokonságot. Mindenhová követett,
velem volt reggel, délben, este, sőt még éjjel is, pedig egyértelműen
tudomására adtam, hogy már nem kívánom annyira. Akkor éreztem először, hogy
valami nincs rendben köztünk. Kezdett kissé sok lenni. Képtelen voltam mással
foglalkozni, annyira rám telepedett. Beszívódott a gondolataimba, uralta az
agysejtjeimet, mindent elkövetett, hogy ő állhasson a középpontban.
Elhatároztam, hogy januártól egyszer és mindenkorra véget vetek ennek a
viszonynak.
Újév reggelén
maradék bátorságomat összekapartam és elé álltam, hogy közöljem vele, szakítani
akarok. Nem lepődött meg sőt, mintha számított volna erre a lépésre. Előállt
egy ötlettel, hogy mi lenne, ha tartanánk egy kis szünetet, csak ne váljunk el
örökre. Elgyengültem. Nem tudtam igazán haragudni rá, hiszen mindig is
szerettem a közelségét. Amikor megkaphattam őt, az élmény energiával töltött
fel, a boldogsághormonok vad táncot jártak bennem. Végül beadtam a derekam, és
három hónap türelmi időt kértem tőle, hogy megtalálhassam önmagam.
A három
hónapból végül csak kettő lett. Bevallom, én hívtam vissza, annyira hiányzott
már. Vágytam minden porcikájára, az illatára, ízére. Hiányát szenvedésként
éltem meg, visszatértét szenvedéllyel fogadtam. Szívemnek teljes hevével rajta
csüngtem. Szükségem volt rá, pedig állhatatossága jottányit sem hagyott alább
sőt, egyenesen zsarnokoskodott felettem. Még a régi ruháimat is kidobatta
velem, amiket annyira szerettem. Folyton újakat vetetett, azzal a sugallattal,
hogy sokkal jobban állnak majd rajtam. Nem mondta ki nyíltan, de egyértelműen
éreztette.
Teltek, múltak
a hónapok, és a helyzet tarthatatlanná vált. Odáig jutott a kapcsolatunk, ami
már egyenesen lehetetlenné tette számomra a normális életet. Elmaradtak a
szabadban töltött hétvégék, véget értek a bringatúrák, idén nyáron már a
strandra sem mentünk ki. Még a korábbi rendszeres sörmeccsekről is le kellett
mondanom, pedig tudta, mennyire imádok focizni a haverokkal.
Manapság
egyetlen szórakozásunk, hogy a tévé előtt ülünk pattogatott kukoricát majszolva
és kólát szürcsölgetve. Tény, hogy én is ellustultam mellette, de nem kellene,
hogy így legyen. Akár még az egészségem is rámehet erre a lagymatag életmódra.
Alig múltam harminc éves, nem tespedhetek végleg bele a jólét hívogató
kanapéjába. Ennél sokkal többre vágyom. Barátokra, társaságra, programokra,
utazásra, kalandokra, kihívásokra.
Végleg
szakítanom kell vele, ez már régóta nyilvánvaló, csak nem vettem róla tudomást.
Biztos voltam benne, hogy létezik boldogság nélküle is, csak meg kell találnom
helyette az igazit. Tény, hogy nem könnyű lapátra tenni ennyi év után, de nem
halogathattam tovább. Minden egyes vele töltött nap a fiatalságomból
elpocsékolt idő. Elhatároztam, hogy már aznap megteszem az első lépést.
A
hűtőszekrényhez siettem, és fájó szívvel, de határozott mozdulattal söpörtem ki
minden ételt a szemétkosárba, amihez köze volt. A piáit a mosogatóba ürítettem,
még a bontatlan üdítőket is. A ruhák között lapuló dugicsokira vetettem egy
utolsó pillantást, majd kíméletlenül kivágtam a kukába. Végül kihúztam az ágy
alól régóta ott porosodó szobabiciklimet, és üzemkész állapotba helyeztem.
Eltökélten nyeregbe pattantam, majd felkiáltottam:
– Ég veled,
Drága Kalória!