A fullasztó hőség este sem hagyott alább. Párával átitatott dunyhaként terült szét a hálóban, vaskos súlyával nehezedett mellkasomra. A szoba sarkában rozzant ventilátor vívta elkeseredett harcát. Nyikorogva billegette fejét, mint aki keresi a sötétben, merre fújja enyhülést nyújtó leheletét. A kitárt ablakra ügyet sem vetve, mozdulatlanul nyújtózkodott a sokat látott függöny. Távoli vonatszerelvény erősödő zakatolása törte át a tücsökzenét, hogy aztán elvesszen a messzeségbe.
La Fontaine kétes hírű hőse szünet nélkül ciripelt, túlharsogva a kert összes rovarát. Mintha nem lenne elég bajom, a hang egyértelműen közeledett. Emeleti ablakon csak nem száll be – nyugtattam magam. Nem is ciripelés ez, inkább cserregés, zsizsegés, ideget borzoló, ütemes zajkeltés. Talán kabóca? Esetleg óriás szöcske dörzsöli a combját bőszen? Akármi legyen is, ide be nem teszi a lábát. Feltápászkodtam az ágy öleléséből, hogy véget vessek a zenebonának. Határozott mozdulattal tekertem balra az ablakkilincset abban a reményben, hogy ezzel végleg kizártam a sötétség rám erőltetett koncertjét.
Ernyedt végtagjaimat széttárva, fáradtan zuhantam vissza a rekamiéra, amikor az óra számlapja huszonkettőre váltott. Szemhéjamnak zárórát parancsoltam – most már igazán aludnom kell. Gondolataim zabolátlanul cikáztak a másnapi teendőkön, hiába próbáltam elsétáló bárányokat képzelni magam elé. Hosszú percek múlva a képzeletet képzelgés váltotta fel, az álom éppen bekebelezte volna az álmodozást, amikor éles ciripelés rántott vissza a valóságba. Felkapcsoltam az olvasólámpát, mire a hang abbamaradt. Ez sajnos bent van a szobában – állapítottam meg rezignáltan. Félálomtól bódultan néztem körbe a helyiségben, de nem találtam a betolakodót. Újra eloltottam a lámpát és feszülten figyeltem, melyik irányból harsan fel ismét a rovar. Kisvártatva rázendített, majd a lámpafény hatására újból elnémult. Felálltam és lassan a tévéhez lopakodtam, hátha mögötte bújt meg a szerencsétlen, hiszen az állt legközelebb az ablakhoz. Tüzetesen átnéztem a lehetséges búvóhelyeket, még a kábeleket is megmozgattam, de hasztalan. Ismét elsötétítettem és a szoba közepére álltam, hogy jól halljam, melyik irányból jön a bosszantó hang. Teltek, múltak a percek, de semmi. Talán megérzi az ember közellétét és ezért lapít, vagy csak rájött, hogy kelepcébe került és értelmetlen produkálnia magát – elmélkedtem. Leültem az ágy szélére, enyhítve a strázsálás fáradalmain. Ez vajon egy erőpróba, melyikünk bírja tovább? Biztos vagyok benne, hogy te húzod a rövidebbet – treníroztam magam, de végül a fekhely vonzereje erősebbnek bizonyult a kitartásomnál. Felhúzódtam a támlához, hogy félig ülő helyzetben várjam a folytatást. Ventilátor nélkül elviselhetetlen lett volna a klíma, ezért bekapcsolva hagytam, miközben próbáltam nyekergő hangját figyelmen kívül hagyni. Mindjárt tizenegy – állapítottam meg – és azon tűnődtem, ha sikerülne mély álomba merülnöm, mielőtt még újból rákezdene a betolakodó, vajon felébrednék-e?
Virágos mezőn futottam keresztül, hihetetlenül kék égbolt alatt. Könnyed lépteim súlyától egyetlen pipacs szára sem hajlott el, miközben egyre magasabbra ugrottam, szinte már szárnyaltam, akkora szökellésekkel haladtam az ismeretlenbe. A fák lombjain túljutva, hamar a madarak birodalmába kerültem. Egy játékos fecske szegődött nyomomba, minduntalan a fejem körül csapkodva fekete szárnyait, majd leszállt a vállamra és apró csőrével a fülem felé hajolt, hátha talál benne eleséget.
Egek! – üvöltöttem fel és a fülemhez kaptam. Éreztem, ahogy ujjaim hegyével eltaláltam valamit. A repülő lénynek – bármi legyen is az – ijesztő mérete lehetett, ezt az ütközés erejéből meg tudtam állapítani. Azt biztosra vettem, hogy nagyobb volt bármilyen tücsöknél. Az álom rögtön kiszállt a szememből, az aggodalom dühbe fordult, amikor felkapcsoltam az összes lámpát. Egy ekkora szörny nem lapulhat meg észrevétlenül – kémleltem körbe – miközben egyik papucsomat a markomban szorongattam. Mint hazájáért küzdő katona, védtem a territóriumomat. Állatoknak a természetben a helye, idebent én vagyok az úr – vontam össze a szemöldökömet. Átkutattam az egész hálószobát, még a padlóra is lehasaltam, hátha az ágy alá bújt a fenevad, de nem találtam nyomát. Ahogy kiegyenesedtem, a függöny hullámai között megpillantottam az ellenfelemet. Hátrahőköltem a meglepetéstől. Egy méretes imádkozó sáska meresztette rám zöld szemeit. Hosszú csápjai antennaként álltak ki háromszög alakú fejéből. Mellső lábait behajlítva, támadó állásba helyezkedett. Előre tartott fogólábaival sokkal inkább egy bokszoló benyomását keltette, mintsem egy ájtatos manó imádkozását. A kíméletlen ragadozó hírében álló rovar igazából a csótányok rokona, tévesen hívjuk sáskának. Legtöbbször mozdulatlanná merevedve, lesből figyeli ki áldozatát, majd elképesztő gyorsasággal ragadja meg a zsákmányt. Csakhogy most enyém a túlerő, ezúttal nem holmi legyet kell becserkésznie – állapítottam meg, miközben haditervet dolgoztam ki. A függönyön biztos nem tudom leütni, viszont, ha elriasztom onnan, félő, hogy szem elől tévesztem. Végül levettem a másik papucsomat is, hogy a kettőt összecsapva végezzek majd vele. Csigalassúsággal közelítettem az undorító teremtény irányába, a saját taktikájával próbáltam tőrbe csalni. Továbbra is mozdulatlanul figyelt, mint aki kivár, hátha mégsem őrá vadászik az óriás. Már csak fél méter választott el bennünket egymástól. Hosszú, zöld teste akár egy felpödört falevél. Jól kivehető volt erőteljes szájszerve és hatalmas, osztott szemei. Már csak tűzparancsra vártam, hogy véget vessek ennek a rémálomnak, de az agyam ellenkező üzenetet küldött: – ha most itt végzel vele, az állat belső szervei biztosan szétloccsannak a firhangon, más tervvel kell előállni! Volt rá időm, nem úgy tűnt, hogy ellenfelem menekülni próbálna. Talán megsérült, amikor a sötétben belecsaptam? – tűnődtem magamban. Minél tovább néztem, ahogy kapaszkodik a nejlonfüggöny szálaiba, egyre inkább megsajnáltam. Nem tehet róla a nyomorult, hogy idetévedt, már biztosan bánja. Ahogy szemeztem vele, sokkal inkább egy megfáradt Shaolin szerzetesre emlékeztetett, aki védekező állást vett fel. A shaolinok sosem támadnak, harcművészetüket önvédelmi célból fejlesztették ki. Mi van, ha a buddhistáknak van igazuk, és ebben a rovarban mondjuk, egy kínai szerzetes lelke lakozik? Mégsem gyilkolhatok meg egy szerzetest – merengtem el.
Ledobtam a papucsokat a földre, majd a függöny redőit összecsípve akadályoztam meg, hogy önjelölt lakótársam kereket oldjon. Fél kézzel kitártam az ablakot és kilibbentettem a textíliát. A korábban oly félelmetesnek tűnő állat egy darabig gyámoltalanul kapaszkodott, majd összeszedve bátorságát, elrugaszkodott, bele a sötét éjszakába.
 |
| A novellát a Rétsági Művelődési Központ adta ki 2022-ben. |
