A büszkeség szó értelmén és értelmezésén gondolkodtam el a minap.
Ahogy osztályoztam magamban a büszkeség fajtáit, három csoportba tudtam
rendszerezni a szívünk mélyén lappangó, vagy éppen a mellünkön dagadó büszkeség
változatait. Gondoltam, leírom ezeket, hátha mások agyában is megmozgat valamit
ez a vitaindító karcolat.
Valós büszkeségnek
neveztem el azokat az érzéseket, amelyek mögött valódi teljesítmény áll. Egy
kiemelkedő sporteredmény, egy művészi alkotás, de akár egy ötös témazáró
dolgozat is.
Relatív büszkeségről
akkor beszélek, ha valaki mondjuk az új ruhájára, a gyermeke diplomájára,
esetleg kedvenc csapatára büszke, mert pontot rabolt hazai pályán a Feröer-szigetek
harmadik helyezettjétől. Ilyenkor minden esetben másvalaki vagy valakik
produktumára, teljesítményére, hagyományaira vagyunk büszkék. Amikor egy büszke
szikh ember turbánban lép ki London utcáira, vagy amikor az emír abrosszal a
fején ül le az ENSZ tárgyalóasztalához, pont olyan, mint egy tetovált fürdőző a
békásmegyeri strandon. Meg vannak győződve arról, hogy joggal büszkék ékességeikre,
miközben a többség a hátuk mögött kiröhögi őket, jó esetben, csak nem vesz
róluk tudomást. Pandzsábban, Dubaiban és a futballpályák öltözőiben pedig
annyira átlagos lesz a viseletük, mint fehér zokni, egy NDK-s turista
szandáljában.
Képzelt büszkeség csoportjába
sorolom azt a fajta büszkeséget, amit nem érdemeltünk ki, még közvetett módon
sem, egyszerűen csak külső sugallatra érezzük magunkat büszkének. Ilyen lehet
például a büszke nő vagy büszke férfi. Csak arra büszke, hogy valamelyik nemhez
tartozik, vagy van egyéb oka is rá? De amivel leginkább nem tudok mit kezdeni,
az a nemzeti büszkeség fogalma. Szinte minden nemzetre elmondható, hogy tagjai
büszkék a hovatartozásukra. De elgondolkoztunk-e már azon, hogy ki előtt
vagyunk rá büszkék? Egy másik nemzet tagja előtt, akik pont tesznek rá,
mennyire húzzuk ki magunkat a himnuszunk alatt, hiszen ő a magáéval van
elfoglalva. Vagy saját honfitársaink előtt? Annak meg mi értelme? Nagyjából
annyi, mint kiállni a Pusztavacs közepére, és a mellemet verve, a többiek
tudatára adni, hogy én is ide születtem.
És, hogy büszke vagyok-e erre az írásra? Ha idáig eljutottál az olvasásban, akkor bizsereg bennem némi relatív büszkeség, mert kíváncsi voltál a mondandómra. Ha el is gondolkozol a túlértékelt nemzeti öntudatod értelmén ebben a propagandáktól harsány, politikától mocskos, manipulatív világban, és helyre rakod magadban ennek tényleges fontosságát, akkor igen. Akkor valós büszkeséget érzek majd.
Végül álljon itt Friedrich Nietzsche német filozófus és költő idézete:
„A meggyőződések veszélyesebb ellenségei az igazságnak, mint a hazugságok.”
